(http://hu.wikipedia.org/wiki/Tabula_Hungariae)

2013 tavaszán a családommal elmentünk Sátorhelyre, vittünk magunkkal egy koszo-
rút, hogy ismert és ismeretlen őseink előtt családi koszorúzással tisztelegjünk.
Amint beléptem a Mohácsi Történelmi Emlékhely kapuján, azonnal megéreztem,
hogy valami megváltozott bennem, megértettem, hogy a feladatom egy könyvben meg-
emlékezni a csatáról, a hősökről és a méltatlanul elfelejtett őseinkről.
Emlékszem, milyen nagyszerű érzés volt megérteni a hely szimbolikáját is: a bejá-
rat kapuívei nem érnek össze, ez a magyarság megosztottságát és széthúzását jelzi. A
kaput, amelyen mindenképp be kell lépni, ha az Emlékhelyre be kíván jutni az ember,
huszonnyolcezer csontelemből építették fel, minden áldozat után egy-egy csont épült
bele a kapuba. Beljebb, a kőrózsa szökőkút szimbolizálja a mohácsi csata után három
részre szakadt Magyar Királyságot. Még beljebb rengeteg kopjafa veszi körül a meg-
találásuk után visszaföldelt tömegsírokat, minden kopjafa önmagában jelentéssel bír,
tehát nem véletlen a nagysága, formája és az sem, hogy hogyan áll ki a földből. A
sétautat körökben alakították ki, jelezve az akkori ország reménytelen állapotát, s a
középtájon elhelyezett három kereszt pedig arra utal, hogy Mohács bizony a magyar-
ság golgotája.
Miután végigjártam mindezt, megpihenhettem a fogadóépületben, amely a Szent
Korona formáját ölti magára és védelmezőn borul a látogatók fölé. Élettel megtelve
távoztam az Emlékhelyről.
Jött a nyár, augusztus végén, a rekkenő hőségben könyvekkel körbebástyázva ültem
az adatokkal teli kézirat felett, és hosszú percekre minden gondolatomat lekötötte az a
levél, amelyet a mohácsi táborból írt II. Lajos király Batthyány bánhoz, Erdődy Simon
zágrábi püspökhöz és Szlavónia rendjeihez 1526. augusztus 25-én.

„Lajos Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királya stb.

Főtisztelendő, nagyságos, jeles, őszintén kedvelt híveink!
A mai napon már egy ízben írtunk nektek és egyik kamarásunkat küldöttük hozzátok
azzal a kéréssel, hogy siessetek hozzánk!
Most újból intünk és parancsoljuk, hogy a legnagyobb sebességgel siessetek hozzánk.
Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba borítja az országot.
Csak reátok várakozunk, és mihelyt megérkeztetek, Isten segítségével mindjárt meg-
ütközünk.
Tehát a leggyorsabban siessetek!

Kelt mohácsi táborunkban, szombaton, Szent Bertalan ünnepe után, 1526-ban.

Lajos király
                                        Sebesen, sebesen, sebesen.
saját kezével.

Úgy siessetek, hogy ha előbb nem lehet,
holnap hajnalban itt legyetek!”

Hirtelen magam előtt láttam a húszéves királyt a harcedzett katonái között, amint éppen
felerősítik rá a páncélzatát. Még a szemét is láttam egy pillanatra, mielőtt a sisakrostély
végleg lezárult előtte, és utána már csak ideges zihálása hallatszott a rekkenő hőségben.
Miután egy hűvös szellő magamhoz térített, megértettem, hogy legtöbbet úgy tehe-
tek, ha az akkori események legfontosabb szereplőit emberi mivoltukban mutatom be.
Elsősorban nem királyok, főurak és katonák voltak ők, hanem emberek, ugyanolyan
érzésekkel, mint mi magunk. Ezután mintha vezették volna a kezem, tudtam, hogy mit
kell írnom és dolgozni kezdtem.

*

Eltelt egy év, újra itt a nyár, a kézirat elkészült, teljes. Bennem békesség van, mert
a mohácsi csatát és annak következményeit megértve meggyőződésemmé vált, hogy
a Jagelló királyok és Szapolyai (I.) János nem voltak tehetetlen bábok, szerencsétlen
félnótások vagy tehetségtelen emberek, akik helyett bárki más jobban tehette volna a
dolgát. Méltó utódai voltak a nagy elődöknek, akik tették, ami erejükből futotta. Abban
a helyzetben ennyi tellett tőlük. A kutatás során a ma oly sokszor dicsért és elátkozott
Habsburgok tetteit is megértettem, elfogadtam. Az éremnek is két oldala van, tagadha-
tatlan, hogy (I.) Ferdinánd és utódai mindent megtettek a Magyar Királyság maradéká-
nak megőrzéséért, és ők is elmentek lehetőségeik határaihoz. Kezdetben nem gondol-
tam volna, de mire a kézirat elkészült, Szulejmán szultán rendkívüli emberi mivoltát
is megnyugvással vettem tudomásul. Számomra bizonyos, hogy a törökök Hunyadija
különösen vonzódott ehhez a tájhoz, élete minden fontos eseménye valamiképp össze-
fonódott a magyarokkal, egészen a sírig.
Minden úgy történt, ahogy történhetett.
Mohács pedig már nem csupán nemzeti temető számomra, hanem nemzetünk nagy-
ságának, erejének és reményeinek jelképe.

Budapest, 2014. június 9. (Pünkösd hétfő)